Navigáció

Tartalom

Mese a "Lakikatlanról"

Mese a Lakikatlanról ! Egyszer volt, hol nem volt, túl az üveghegyen a komáromi járás egyik szegletében volt egy község, amit Lakszakállasnak hívnak. Ebben a kis községben élt, éldegélt egy lelkes csapat, akik nagyon szerettek együtt lenni, nagyokat beszélgetni szórakozni.

Történt egyszer, hogy a sok együtt kigondolt és kivitelezett rendezvény után úgy gondolták, kéne valami újat vinni e kis közösség életébe. Gondolkodtak végül megszületett az ötlet: legyen gulyásf-ző verseny falujukban. Szétosztották a feladatokat, szigorú bírákat hívtak külhonból és várták, hogy elérkezzen a nagy nap. Kicsit aggódtak, hogy vajon lesz e érdeklődő, de aggodalmuk hamarosan elmúlt hiszen érkeztek a visszajelzések, melyen a szervezők maguk is meglepődtek, hogy végül húsz csapat nevezett be a versenybe.

Felsorolom őket sorjában: Big Brother, Lak Komák, Postások, Texas, Sörbarátok, Tűzoltók, Hús-evők, Vadkano, Horgászok, Szilasi Fűszercsapat, Laki Agronómusok, Szilasi Hidasok, Lakilakatoso, Mester és tanítványai, Dórasped, Apácák, Puliszka főzőcsoport, Kéknefelejcsek, Emenvé csapata és  a  Bogyaréti csapat.

Amikor megvirradt a nap, szeptember negyedike, gyülekezni kezdtek a csatatéren, azaz a szabadtéri színpad udvarán. Elkezdték díszíteni sátraikat és készíteni  a hozzávalókat. Pontosan 9.00 órakor polgármesterünk megfújta a kürtöt és kezdetét vette a verseny, begyújthatták a katlanokat. A kukták sürögtek-forogtak a rotyogó katlanok körül, a bírák pontoztak a nézelődők pedig figyelemmel kísérték, hogy is készül egy igazi mestermű. Még az ég is könnyezett örömében, hogy ennyi ember jött össze ezen a napon. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere. Vadpörkölt, szárnyas-, marha-,disznógulyás, gulyás gombával, csipedővel é snem utolsó sorban finomabbnál finomabb rétesek. Aki úgy gondolta, kipróbálhatta az íjászatot, kenguzhatott vagy éppen ősmagyar rovásírást tanulhatott. Miután szigorú báráik meghozták döntésüket elkezdődött a vigadalom.

Az emberek kóstolták az elkészült étkeket, kínálgatták boraikat. Közben szórakoztak, hiszen gazdag műsorral várták őket a rendezők. Estig tartott a nagy dínom-dánom. Tudnék még mesélni a Sörbarátok pálinkázási szokásairól, a Laki Agronómusok ízlésesen díszített sátráról, a Mester és tanítványai szíves vendéglátásról a Vadkanok ötletes megnevezéseiről, Manci néni Emenvés gulyásáról, de hát a mese lassan a végéhez közeledik.

Egy biztos, a mai rohanó világban kell adni az embereknek saját magának egy kis időt, amikor a mindennapi taposó malomból kilépve megkérdezi az ismerősétől, hogy van, mi történt vele az elmúlt időben. 

Ez a rendezvény erre adott lehetőséget. Aki nem hisz jöjjön el idén is, nem fogja megbánni. Itt a vége, fuss el véle.

 

                                                                                                                                                    Vajlik Zoltán